Kitaláltam valamit, amit nagyon szerettem volna megvalósítani, vagyis nagyon szeretnék. Vizualizáltam is minden nap, de hát úgy látszik ez nem olyasvalami, ami hipp-hopp megvalósul, de ez nem feltétlenül baj. A lényeg, hogy mikor már azt hittem, közel a cél, kaptam egy kisebb pofont. Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy annyiban hagyom, mert nem vagyok elég hozzá. Kicsit össze is voltam törve. Próbáltam magam túllendíteni a dolgokon, ezért segítségül hívtam pár léleksimogatást. :) És milyen jól tettem! Bár az ütés helye még mindig fájt, eldöntöttem, nem hagyom annyiban. Nem érdekelt, kudarcot vallok e vagy se, de nem akartam csak úgy feladni. És PUFF! Abban a pillanatban, hogy ezt eldöntöttem, de tényleg ABBAN A PILLANATBAN kaptam is a pozitív visszajelzést. Az első, ami eszembe jutott, hogy az Élet szivat...de aztán elgondolkodtam, és rájöttem, hogy csak próbára tett, amin végül is sikeresen helytálltam.
Életünk során rengetegszer kell bizonyítanunk, hogy mire vagyunk képesek, hogy bármilyen mély gödörbe is esünk, ki tudunk onnan mászni. Ez pont olyan, mint a biciklizés. Az ember, mikor tanulja, sokszor elesik, kisebb-nagyobb sebeket szerez. Ha azt mondanánk, hogy félünk visszaülni, késöbb megbánnánk, hisz sose tanulnánk meg. De azért valljuk be, az emberek zöme elsajátítja ezt a hihetetlenül bonyolult tudományt, ami késöbb már olyan természetessé válik, mint a járás. Mert megtanuljuk, mikor kell lassítanunk, vagy óvatosabban bevennünk egy-egy kanyart. Attól fogva már nem félünk.
Csak egy a fontos: SOHA NE ADJUK FEL!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése