Már többször is megpróbálkozatam a blogírással, és végül sikerült is létrehoznom valami maradandót (remélem, ezt már Ti mondjátok meg). Szeretném most megosztani Veletek egy számomra nagyon is személyes időszakot, ami még a mai napig tart...
1998.
9. 30-án, egy szerdai napon született egy lány. Egy lány, akinek
mottója egy szó: remény, és éltetője a pozitív gondolkodás.
Ez a lány én lennék.
Mint már azt írtam sokáig a tánc volt az életem, legalábbis egy nagyon nagy és fontos része. Imádtam! A pezsgést, azt hogy nincs
időm unatkozni, láthattam a szüleim büszke arcát egy-egy
fellépésem után.
Igazán
boldog voltam, mégse értékeltem mindezt eléggé. Míg egy nap jött
a derült égből villámcsapás. Keményen készültünk
Lengyelországba egy nemzetközi táncversenyre, mikor egyik napról
a másikra bedagadtak a lábaim és mindenem. Anyukám mondogatta,
hogy valószínűleg allergia vagy túlterheltség. Azért elmentünk
a sürgősségire. Az ügyeletes épp a háziorvosom volt. Sosem
felejtem el az arcát, mikor elmondtuk, miért is vagyok ott. Abban a
pillanatban bennem is meghűlt a vér. Tudtam, hogy nem allergia.
Rögtön be is küldött Pozsonyba, kórházba. Akkor még nem
tudtuk, mi a baj, vagy meddig leszek bent. Teljesen kiborultam, bár
szerintem ez egy 13 éves lánynál érthető. Csak sírtam és sírtam.
Mikor Pozsonyba értünk próbáltam magam nyugtatgatni, de
legszívesebben elrohantam volna. A fogadóorvos és a nővérek is
rettentően kedvesek voltak. Az intenzívosztályra küldtek.
Kipakoltam, megvizsgáltak és bekötötték a kanült. Majd
elmondták, hogy egyfajta vesebetegségem van, ami nem is pontosan a
vesét támadja: ún. nefrózis- szindróma.
Ekkor
jött még csak a neheze, a szüleimnek haza kellett mennie. A
búcsúzás mindannyiunknak szívszorító volt. Már épp kezdtem
újra kiborulni, mikor megcsörrent a telefonom. A barátnőm hívott,
aki közben hallotta, mi történt. Mikor letettem, megnyugodtam. Nem
tudom, miért. Míg bent voltam minden egyes nap fölhívott. Ez
óriási erőt adott...akkor. Egy nap híján pontosan egy hónapot töltöttem a kórház falain belül. Ezalatt egyszer sem sírtam. Mikor hazamentem, azt
hittem örökre magam mögött hagyom a kórtermeket, az infúzió
hangját. De a legnehezebb rész csak most jött.
Otthon
minden kijött rajtam...
Már
több, mint 2 éve küzdök a betegséggel. Mindennap reménykedem és
imádkozom, hogy ne kelljen visszamennem...sajnos ez nem sokat
használ, de többet nem tehetek.
Rengeteg dologról le kellett mondanom. Már nem
táncolok, nem táncolhatok. Mindennap kímélnem kéne magam, de ez a legtöbbször nem sikerül. Egyrészt, mert nem vagyok az a fajta, aki egész nap otthon ül a TV előtt, bár ezt kéne tennem. Másrészt a suliban általában nagy a hajtás, főleg így év vége felé. Nyáron pedig szeretnék dolgozni, hogy kereshessek egy kis pénzt... Egyszóval, nem tudom mikor pihenjek, de azért megpróbálok. Hisz én is érzem, mikor már nem bírok többet, sajnos ha ilyenkor valaki megkér valamire, nem tudom azt mondani, hogy ,,bocsi, de nem bírok, mert fáradt vagyok". Így összeszorított fogakkal, de megteszem, amire megkértek.
Az
utóbbi 2 év nehéz volt. Nehéz volt mindig mosolyogni, mikor
legszívesebben üvöltöttem volna. Az elején utáltam, mikor azt
mondták, megváltoztam. Igen, megváltoztam, hisz fel kellett dolgoznom, hogy az életem fenekestül megváltozott. Nem könnyű 13 évesen azzal szembesülni, hogy le
kell mondanod azokról a dolgokról, amelyeket a legjobban szeretsz.
A mai napig sok mindent magamban tartok...
Már értékelek minden kis apró csodát, és szerintem nagyon is pozitív vagyok. Nem panaszkodom, de nincs is rá
jogom, hisz hányan vannak, akiknek még a lélegzetvételért is
harcolniuk kell.
Ha
valamit megtanultam ez alatt a 15 évem alatt az az, hogy milyen
fontos az ÉLET és a CSALÁD. Egyiket sem dobhatjuk el csak úgy
magunktól. Vannak, akik az életükért harcolnak nap, mint nap,
mégis hányan lesznek öngyilkosok. Vannak, akik mindent megadnának
egy boldog családért, mégis hányan fordulnak el szándékosan a
sajátjuktól.
Én
nem lehetek elég hálás a családomért, barátaimért és a
legfőbb kincsemért: az életemért.
A
holnap már itt kopogtat az ajtómon, és én mosollyal az arcomon
fogom fogadni. :)
 |
| a háttérben egy jó barátom épp a kutyámat próbálja visszatessékelni hozzám :D |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése